Az önállóságról.

Az ember egy önálló indivídum, egy szellemi és spirituális lény, aki rendelkezik teremtő erővel, ugyanakkor szabad akarattal és olyan vágyakkal, aminek okán állandóan és hiábavalóan önmagát keresi azok teljesülésében. Azonosítja magát olyan tapasztalatokkal, amiket azért él meg, hogy megismerje az igazi valóját. Ez örök kudarc forrása lesz minden esetben.

Az ego dolga az, hogy megkülönböztessen, összehasonlítson és állandóan bíráljon, elemezzen, értékeljen. A hamis énünk, ha nem figyelünk oda rá, akkor úgy el tud sodorni minket, hogy depresszióban, teljes elkülönülésben vagy éppen olyan körülmények között találjuk magunkat, ahol az anyagi világ vonzása hatalmas. Lehet ez vagyon, díjak, rangok, címek és egyéb elismerések halmozása. Hová vezet ez? Oda, hogy azt hisszük ezek vagyunk mi, a cimkék, így jobbnak hihetjük magunkat, mint mások. Gondolhatjuk azt is általuk, hogy többek, jobbak, erősebbek, szebbek vagyunk.

Ez azonos az önállósággal? Sajnos nem.

Mitől önálló valaki? A céljai és tettei mindenkit minősítenek. Ezek meghatározása, ha nem egoból, hanem a szellemünkből és a lelkünkből fakadnak, akkor az Isteni utat szolgálják és ezektől érdemben fejlődni, tapasztalni, tanulni fogunk. Amennyiben az ego torz tükrén át határozzuk meg azt, hogy miként akarjuk magunkat megvalósítani, akkor érdekes tanításokat kaphatunk, a csalódás és a fájdalmas élmények garantáltak.

Minden, ami a külsőségekkel vagy éppen az önös érdekekkel kapcsolatos vagy a mások legyőzésével függ össze, az nem tiszta és nem Isteni. Dönteni és célt kitűzni felelősség, mert bármit teszünk, az hatással lesz a környezetünkre és mások és az Univerzum életére, ami kellemetlen karmát eredményezhet.

Sokan a  társas kapcsolataikban is állandóan és görcsösen az önállóságukért és az önmegvalósításukért küzdenek, mindaddig, amíg elérik azt és azzal együtt azt is, hogy elszigetelődnek majd pedig rájönnek, hogy amiért eddig dolgoztak az jelenti a kapcsolat végét is egyben. Hiszen, ha két megfelelő értékrendű ember kapcsolatban él, akkor ott egymás segítése és kiteljesedésének elérése a cél. A harc nem vezet sehová, jó felnézni, megállni egy pillanatra és megérteni, hogy ha igazán szeretnek, akkor felesleges a megfelelési problémákat cipelni, mert nincs szükség bizonyításra és állandóan újabb külsőségekben mérhető célok elérésére. A befelé vezető úton pedig úgyis csak egy megfelelő Társ, Barát képes érdemi segítséget nyújtani.

Mindíg olyan kapcsolataink teremtődnek általunk, amilyenek éppen mi vagyunk, a felismerést követően nálunk a döntés, hogy változunk, változtatunk e a körülményeinken.

A szülő-gyermek kapcsolat rendezése is az önbecsülés megteremtése után már nincs bennünk egy nem valós érzés ara vonatkoztatva, hogy bizonyítsunk. A családi, rokoni környezet sokszor azt hihetjük, hogy felesleges körök lefutására "kényszerít" minket, amivel csak az idő megy. Amikor tisztában vagyunk önmagunkkal és értjük, hogy milyen feladatokat, milyen céllal vállalunk, akkor már nem veszünk magunkra olyan terhet, ami nem a miénk.

Aki elvár vagy bírál, ő nem igazi segítőnk, tőle le kell válnunk, akármilyen minőségű kapcsolatban is vagyunk vele.

Aki szeret, az feltétel nélkül fogad el, na rá van szükségünk. Rövid az életünk ahoz, hogy bizonygatásra és délibábok kergetésével teljen az időnk.

Legyünk képesek szeretni és olyan kapcsolatot építeni, ahol nincs szükség állandóan külön utakra és egymást segítve biztosított a fejlődés-békében, szeretetben.

Keresse természetgyógyászát Szombathelyen!