A félelmeink és az illúzió hatalma.

Színes, szagos világunk egy nagy forgatag csupán, amit az anyagi világ csomagol be jó alaposan. Sokszor annyira, hogy már elveszítjük a tisztánlátásunkat és elhisszük azt is, ami nincs vagy csak időlegesen létezik az életünkben.

Sokan azt hiszik, hogy gazdagok és nekik több joguk van, mint másoknak. Sokan szegények és azt hiszik, hogy nekik már nincs esélyük az életben előrejutni, fejlődni. Van, aki azt hiszi, hogy őt nem szereti senki és mindíg csak bántják. Van, aki a boldogságot keveri össze egy köztes megoldással, kapcsolattal, hogy elkerülje  a csalódásokat, amiknek egykor maga is oka volt. Van, aki bűnözöként él, mert azt hiszi, hogy ő nem képes megváltozni, mert megbélyegezték. A sok diplomás, doktori végzettséggel rendelkező emberek hihetik azt, hogy okosabbak másoknál. Van, aki erős és abban a hitben él, hogy legyőzhet és megalázhat másokat... Valóban így van ez? Nem, mert az embert az különbözteti meg a szellemvilág létezőitől, hogy van SZABAD AKARATA. Az életünk minden pillanatában ott van a lehetőség a változtatásra és a döntésre, ha elég erősek vagyunk.

Nem vagyunk többek jobbak, mint mások, a külsőnk csak egy burok, jobb ha nem használjuk manipulációra és nem tulajdonítunk túl nagy jelentőséget az adottságainknak. A test, lélek, szellem kapcsolatában a test a legsűrűbb, a leg kötöttebb részünk . Egy valamire "való", létezésre , tapasztalásra és rajta keresztük kapjuk a jeleket, figyelmeztetéseket a lelkünkből. Viszont ha a fizikai örömöknek, ösztöneinknek túl nagy teret adnunk, akkor később nehéz időszakaink lesznek.

Mindegyik képzetünk csak egy káprázat, aminek semmi köze  a valósághoz, viszont jelentősen eltéríthet minket az utunkról, ha beillesztjük hitrendszerünkbe az egonk tanácsára. Egy valami igaz és tiszta, az, amit a szívünk diktál és a lelkünk sugall megérzések és testi érzetek formájában. Azért vesszük körbe magunkat emberekkel, nem kellően mély kapcsolatokkal, vagyonnal, szerzünk pozíciókat, rangot, mert azt hisszük, hogy az majd biztonságot számunkra és az egonk félelmeire hallgatva elveszítjük szépen lassan önmagunkat. Egy hamis világot teremtünk magunkat, mert félünk küzdeni és vállalni a kockázatot, inkább elengedjük azt, amire vágyunk, amiről egykor álmodtunk. Az önszeretet hiányában másokat sem tudunk majd szeretni és nem tudjuk megélni az érzelmeinket.

Én minden eseteben elmentem és elmegyek a saját határaimig és mindíg éreztem, hogy hol van az a pont, ahol már nem érdemes. Régebben részben az egom, ma már úgy érzem, hogy a szeretet vezérel és folyamatosan tanulom a türelmet. Amikor rájövünk, hogy a legtisztább ha nem aggatunk magunkra  felesleges koloncokat, amiket később nehéz lesz levetni, akkor megváltozik a személeltünk is. Voltak rangjaim, címeim vannak végzettségeim, eredményeim, de ezekből egy a fontos igazán a megszerzett tapasztalat. Nem fog jobban szeretni az a személy, aki fontos számunkra, ha izmosabbak, okosabbak, képzettebbek, gazdagabbak leszünk, mert akkor már nem azok vagyunk, akik addig.

Nemrég még én is meg akartam nagyon felelni, de rá kellett jönnöm, hogy számtalan emberi értékekemet nem vettem észre, amire manapság egyre többen hívják fel a  figyelmemet. Tisztán kell önmagunkat látni és hinni a megtett útban, önmagunkban. Ha nem kapjuk meg az elismerést attól, akit szeretünk, akkor ha tisztán állunk előtte - nem bennünk van a hiba. Vegyük észre azokat, akik őszintén és félelmek, ellenérzések nélkül meglátják bennünk az embert, a jóságot,  kedvességet, a jókedvet.

Embertársainkat elfogadva, velük együttérezve könnyebb a kapcsolatok kiépítése, higgyük el meglepő beszélgetések tudnak kialakulni olyanokkal, akik régebben észre sem vettek vagy esetleg tartottak tőlünk. Ne hozzunk  felszínes döntéseket, kizárólag annak nyíljunk meg, aki a lelkünkben megszólaltatja azt a bizonyos hangot. Viszont senki sem ítélhetünk el azért, mert nem azt az utat járja, mint mi és esetleg még rabja az illúziónak és a félemeinek.

A saját életünket és szeretteink napjait tehetjük jobbá elsősorban, de ha segítséget kér bárki, akkor adjunk magunkból annyit, amennyire neki szükség van.